17.rész

Sziasztok! Jelentkezem egy újabb résszel!:) Régen volt rész tudom, de közbe jöttek dolgok, és ez megint nem a ti dolgotok..;) Sajnálom, hogy ritkán van rész, de megteszem amit tudok! :) Ez a rész kicsit hosszabb, s más lesz mint a megszokott! ;) A részben a segítséget nagyon szépen köszönöm az egyik kedvenc blogom: http://inyourimaginationstories.blogspot.hu/   vezetőjének: Zsoo-nak! Örök hálám üldözni fog érte! :D Figyelem!! Az első ilyen alkalom A RÉSZ +18-AS!! Szeretnék látni egy-két véleményt! Aztán jön a következő rész!
Remélem tetszik! 
Jóolvasást! :)

*Louis*
Amint a fiúk elmesélték, hogy mi lesz holnap, gondolkodás nélkül bementem Harry-hez. Elötte is szerettem volna, de nem volt elég bátorságom, és nemn tudtam, hogy fogadna.. Örülök, hogy végre megbeszéltük a dolgokat, de félek a mától. Bennvoltam vele a látogatási idő végéig, és most is épp a kórházba tartok, hogy bentlegyek vele a műtét előtt. Mikor beértem a nővérek mivel csak egyszer láttak, és mivel rengeteg ember megfordul itt nap mint nap, nem emlékeztek rám. El kellett magyaráznom ki vagyok, kihez jöttem, és mi közöm van hozzá. Persze nem voltam velük teljesen őszinte, de elég volt ennyi is. Én már tudtam, hogy hova kell mennem, de azért elkísért egy nővér.
Bekopogtam, de nem jött válasz, ezért benyitottam. Szerelmem még édesen szuszogott, mély álomba merülve. Nem akartam felkelteni, ezért csendben lepakoltam, gondoltam megvárom míg felkel. Nem bírtam megállni, hogy ne csókoljam meg, így lehajoltam, megtámaszkodtam, vigyázva, hogy ne keltsem fel, megcsókoltam. Egy morgás, és egy mosoly volt a válasza. Fel akartam állni, de hirtelen pólómnál fogva visszarántott, és megcsókolt. Belemosolygott a csókba, majd felnevetett mikor elengedett.
-Jóreggelt!-mosolyogtam.
-Nekedis szerelmem.-mosolygott ő is.

*Harry*

Féltem! Nagyon féltem, de erősnek kellett lennem,  Lou miatt és a többiek miatt is, bár ők még nem voltak benn. Már egy órája csak beszélgettünk, röhögtünk, és elvoltunk.
-Szeretlek!-mondtam.
-Én is téged!-mosolygott, de  láttam, hogy könnyes a szeme.
-Baj van Lou?
-Csak félek, hogy elveszítelek.-engedte szabadjára könnyeit. Nekem sem volt már olyan könnyű erősnek lenni, de tartottam magam amennyire tudtam.
-Erős leszek, kitartok, és nem fogsz elveszíteni.-mosolyogtam rá.
-Nem bírnám ki nélküled.-ült az ágyamra.
-Ne is gondolj erre.-húztam le egy csókra.
Eltelt még egy fél óra, majd megjelentek a többiek. Velük is beszélgettem egy-két órát, de aztmondták lelépnek, hagynak minket kettesben.
-Vigyázz magadra tesó!-boxolt a vállamba Zayn, megölelt, és arrébb állt.
-Kárba ne menjen az a sok Pizza amit majd rendelünk, mikor hazajönnél!-mosolygott Niall. Mindig fel tudja dobni kicsit a hangulatot. Ő is megölelt, majd odébbállt Zayn-hez.
-Erős vagy, tarts ki!-jött végül Liam, aki szorosan megölelt, és az Ő szemében is könnyek csillogtak. Végül elmentek, és ketten maradtunk.
Mivel pont dél volt, és a látogatási időnek ilyenkor délután kettőig vége, hozták az ebédet, és ki akarták küldeni Louis-t, de ő nem tágított. Végül annyira kitartóan mellettem volt, hogy bent maradhatott. Részben ez azért is volt, mert mint útólag kiderült, ez még egy kezdő nővér volt.
Mikor már újból elkezdődött a látogatás, és a zsongás a folyosón, egyszer csak megjelent a főorvos az ajtóban. Tudtuk mi jön most, ezért Lou leült mellém, és kezemet szorongatva vártuk a híreket.
-Nos, mikor evett utoljára?-csodálkoztunk a kérdésen, de gondolom ez is egy feltétel.
-Nemrég, délben.-válaszoltam. Az orvos elképedt, majd idegesen folytatta.
-Az nem lehet. Ki volt ilyen felelőtlen? Melyik nővér hozott ebédet?-kérdezte.
-Az az új nővér, a nevét nem tudom.-válaszoltam, kezdtem megijedni.
-Gondolhattam volna. Ez esetben a műtétet át kell rakjuk. Holnap reggel műtjük. Kora reggel.-közölte, sok töprengés és olvasgatás, meg telefonálás után.
-Rendben értem.-bólogattam. Furcsálltam, de valamilyen szinten örültünk neki, így még több időnk lesz együtt. Letelt a látogatási idő, így már tényleg mennie kellett haza. Amúgy is egy órával többet maradt benn. Legközelebb már csak műtét után láthat. Könnyes szemmel nézett rám, már én is rá.
Végül megcsókolt úgy, mintha ez lenne az utolsó. De mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Kitessékelték, engem egyedül hagyva.
Elküldtek zuhanyozni, mert annyira tudtam mozogni. Sokáig telefonoztam még utána, egyszerűen nem voltam álmos. Egyre jobban féltem. Féltem, mi lesz, ha nem élem túl. Mi lesz Louis-val? És a többiekkel? A bandával? A családommal? Rengeteget gondolkodtam. Olyan fél tizenkettő felé letettem a telefonom, és megpróbáltam aludni. Már vagy egy órája csak forgolódtam, mikor valami koppanást hallottam. Nemtudom mi lehetett, de mivel az utcai ablak felől jött, és mivel már a sokadikat hallotam, kezdtem megilyedni. Először azthittem esik az eső, de ez nem olyan volt. Végül rávettem magam, hogy odamenjek megnézni. Egy alakot láttam az ablak előtt, de nem tudtam hirtelen kivenni ki az. Közelebb jött, pontosabban odajött az ablakhoz, és megláttam Louis-t vigyorogni az ablakban. Kinyitottam az ablakot, mire bemászott.
-Mit keresel itt?-csodálkoztam.
-Nem gondoltad, hogy nem töltöm veld az estét? Belegondoltam abba is, hogy akár ez az utolsó esélyünk a közös estére.-mondta.
-És ha észrevesznek?-akadtam ki, de azért örültem, hogy ittvan.
-De nemfognak.- csókolt meg.
-Ha te mondod.-ültem le az ágyra. Beült az ölembe, átkarolta a nyakam és megcsókolt.
 Abba a csókba beleadott mindent, ellenben nekem nem igazán volt kedvemre, hogy egy kórházba ennyire intim helyzetbe kerülök vele. Olyan szenvedélyesen, olyan hűségesen csókolt, hogy éreztem a műtét után össze fog roppanni. Ezért is mentem bele, és helyeztem kezeimet derekára. Ajkai szenvedélyesek voltak, lágyak, talán még soha nem csókolt így. Féltem, hogy elvesztem, hát hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak szeretne. Mindketten úgy csókoltunk, mintha ez lenne az utolsó...bár reméljük, hogy nem. Pillanatok kérdése volt,míg az agyam elborult, így kezeim maguktól markoltak az anyagba  Louis derekán. Ajkaimra mosolygott, majd lihegve távolodott el tőlem. Szemei szeretetteljesen csillogtak rám, mintha a sivatagban bukkannának egy kevéske vízre.
- Harry, talán ez az utolsó esténk együtt... - jegyezte meg halkan, miközben kezét arcomra simította. Bőre alatt forrt a bőröm, puszta érintése lángolásra buzdított.
- Ilyet ne mondj többé! - szóltam rá.
Nem akartam ezt hallani, nem akartam, hogy kiejtse a száján az amúgy tényt. Úgy éreztem, akkor túl nyilvánvaló lesz, próbáltam hazudni, játszani, hogy minden rendben van csupán miatta, de a hazugság önmagamnak volt a legnehezebb. Tudtam, hogy összeroppan, ha én elmegyek, ez az, ami küzdelemre sarkallt, minden pillanatban, azonban magányos perceimben én is eltűnődtem azon, mi lesz Vele, a srácokkal, a családommal, ha mégsem sülne el jól a műtét. Amikor egyedül voltam, még egy könnycseppet is elengedtem, mely kifejezte, minden magamba fojtott kétségem és fájdalmam. Az az egy, hősies könnycsepp volt a jelképe valódi aggodalmamnak.
- Én is félek, de ez most másodlagos. A lényeg, hogy az utolsó estét Veled akarom tölteni...ÚGY. - mondta komolyan a szemembe nézve.
Az agyam lesokkolt, az az utolsó szó visszhangot vert a fejemben. Nem mondta ki nyíltan, mi a szándéka, mit tervez, amibe engem is bele óhajt vonni, azonban tisztán értettem ennyiből is, és eléggé ledöbbentem, amint tudatosult bennem igazán.
- Úgy? - kérdeztem hebegve, egészen halkan inkább csak magamnak, Ő mégis felelt rá:
- Igen, Úgy. - bólintott hozzá határozottan.
- D-de, Lou! Egy kórházban vagyunk, a vesém pedig gyakorlatilag nincs is. - emeltem el egyik kezem derekáról, hogy hajamba tudjak túrni.
- Hazza, kérlek! Olyan emléket szeretnék, amelytől kiver a víz álmomban is, ha... - csuklott el a hangja, de én segítettem neki.
- ...ha nem jól sikerül a műtét. - fejeztem be helyette, mire leszegte a fejét, és aprót bólintott.
Sokáig gondolkoztam, mi legyen, míg Ő csupán néha-néha sandított fel rám szeme sarkából. Bár próbálta nem mutatni, azonban a kezei görcsösen szorították csípőm mellett az ágyneműt, tehát próbálja visszatartani a sírást. Most valahogy nem féltem attól, hogy kimondom azt, amit eddig próbáltunk a szőnyeg alá söpörni alattomos módon, mintha nem lenne ott.
- Rendben. - nyögtem ki végül gondterhelten.
Lepetten kapta fel a fejét rám, szemében egy pillanatra döbbentség csillant, talán Ő maga sem hitte el, hogy belemegyek, hisz egy kórházban vagyunk, azonban hamar váltotta ezt az öröm. Szeretettel pillantott rám, és enyémnek döntötte a homlokát. Talán neki nem tűnt fel, de én figyeltem a kezét, és most engedett fel, elengedte a takarót, és hasamtól kezdve fölfelé indult meg mellkasomon, majd nyakamra simult, és megcsókolt. Ajkaink lassan táncoltak először, majd ez fokozatosan gyorsult. Hagytam, hogy Ő irányítson tekintve, hogy én a sok műszernek hála az ágyhoz lettem kötve, az infúzió miatt még a karomat sem tudom befeszíteni, így elég érdekesnek indul ez az egész. A szívritmus-mérőműszer folyamatosan gyorsult, miközben csókolóztunk, így nevetve szakadtam el tőle. Nem fair, hogy ennyire nyilvánvaló, amikor élvezem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy ha visszanézik reggel a nővérek vagy a doki a szívem ütemességét, eléggé megdöbbennek. Nem tudtam, hogyan fogom kimagyarázni, de akkor nem is érdekelt.
Louis még mindig az ölemben ült, de nem nehezedett rám, térdein tartotta magát, így a fehérítő szagú takarót is ki tudta húzni közülünk. Lábaimat megcsapta a hűvösebb levegő, azonban addigra már olyan szinten fel volt hevülve testem, hogy még kicsit jól is esett. A kórházi ruha rengeteget engedett látni testemből, arról nem is beszélve, hogy a hátulja nyitott volt félig, csupán gombok fogták össze. Lou visszaereszkedett a combomra, én pedig fölsője széléhez nyúltam, és lassan húztam le róla, hogy közben szemügyre tudjam venni számomra tökéletes felsőtestét. Kacéran mosolygott rám, miközben le akarta venni rólam sápasztó, zöld színű ruhámat, azonban homloka ráncba szaladt, mikor nem talált rajta fogást.
 - Letépném rólad, de kétlem, hogy reggel örömmel fogadnák a nővérkék. - kuncogott, majd ajkait ismét egy vonallá préselte, ahogy le akarta szedni rólam.
- Magyarázhatnám egy ideig. - nevettem el magam, de persze csak halkan. - Lou, nem fogod tudni levenni, mindenhol vezetékek lógnak ki belőlem. Máshogy kell megoldanunk.
Felpillantott rám, ajkait még mindig kicsit talán sértetten préselte össze, amitől szeretetteljesen mosolyognom kellett. Lassan nyúlt az anyag aljához egy gyors puszi után ajkaimon. Felhajtotta ameddig csak tudta, így a mellkasomon nem látszódtak a madarak, de a pillangóm már kint volt. Huncut módon elmosolyodott, miközben Ő is levette magáról a nadrágot. Egy boxerben ücsörgött az ölemben, mintha ez olyan normális lenne, hogy egy kórházban ilyet teszünk. Még mindig nem tudtam teljesen feloldódni, de nem hagyott sok időt gondolkodni az elkövetkező dolgokon, mind rövidtávon, mind hosszún.
Megragadta kezem, és fenekére vezette, miközben ajkaink között már csak kis távolság volt. Huncut módon mosolygott, majd végre megcsókolt. Nem csináltam semmit, bár kezemet még mindig fenekére szorította fél kézzel, azonban mikor a másikkal megmarkolta férfiasságomat, én is megtettem ezt hátsójával. Félbeszakadt a csók, Ő pedig aljas módon tekintett szemembe, elégedett volt magával, hogy ezt váltotta ki belőlem. Lassan kezdte dörzsölni ágyékom, amitől halkan nyöszörögtem, fogaim összeszorítottam, hogy ne legyek hangos. Csókot hintett a pillangómra, majd lejjebb mászva lehúzta rólam alsómat, majd az övé is ilyen sorsra jutott. Abban a pillanatban már nem érdekelt, mennyi feleslegesnek tűnő ruhadarab sorakozik mellettünk a földön. Bennem volt a félelem, hogy mindjárt megjelenik az éjszakás nővér, ugyanis látja a monitorján, milyen rohamosan megnőtt pulzusom, melyet nekünk a gép csipogása mutatott. Louis csupán jót mosolygott ezen, alattomos, cinkos módon.
- Kész vagy? - kérdezte halkan, mire megcsóváltam a fejem.
- Lou, fájni fog, semmit nem tettünk! - tiltakoztam halkan.
- Szerinted most lenne időnk az előjátékra?! Engem nem érdekel a fájdalom! - nézett rám elszántan, és készült leereszkedni csípőmre, azonban elkaptam csuklóját.
- Kérlek! Nem akarom, hogy a fájdalom miatt legyen olyan emlékezetes. - néztem aggodalmasan a sötétben csillogó kék íriszeibe.
- Rendben. - sóhajtott, talán belátta, hogy igazam van, és tekintve, hogy még soha nem volt fiúval, tényleg jobb lenne, ha elsőnek tisztességesen csinálnánk.
Megragadta kezem, és szájába vette középső ujjam. A szeme csillogott, míg én ettől a tettétől kicsit elpirultam, ugyanis beindult a fantáziám. Elképzeltem, hogy ezt nem az ujjammal teszi, amitől hasam egy pillanatra megfeszült, majd elernyedt izmom. Fenekéhez vezettem ujjam, és belé hatoltam. Összeszorított fogai között egy kígyókat megszégyenítő sziszegés szökött ki a pillanatnyi fájdalomtól. Leszorította szemeit, hasamra támaszkodott, amint kicsit előre dőlt. Örültem, hogy nem hagytam azonnal a lényegre térni, tekintve, hogy ez is kellemetlen neki elsőre. Azonban még egy ujjam után egy nyögés csúszott ki ajkai között, és megcsókolt ebből gondoltam, élvezni kezdte a dolgot. Belemosolyogtam szánk heves érintkezésébe, majd úgy ítéltem, elég lesz az előkészület, és ebben a pillanatban Ő is kihúzta magát ölemben.
- Lou, ugye van nálad óvszer? - kérdeztem óvatosan.
Nem hittem, hogy olyan felelőtlen lenne, hogy nincs nála, mikor nyilván már akkor tudta szándékát, mikor ide jött. Szerencsére nem csalódtam benne:
- A gatyám zsebében van. - suttogta halkan, hangja remegett.
Sürgetőn pillantottam rá, bár még mindig nem tartottam teljesen jó ötletnek ezt az egészet, azonban már nem volt visszaút. Átléptük azt a bizonyos határt, mely amúgy is hajszál volt csupán egymás közelében. Lenyúlt oldalra, és felhúzva kicsit a földről egyik kezével, elkezdte előtűrni az óvszert. Hihetetlenül megkönnyebbültem, mikor nem csupán egyet vett elő, mint ahogy én is hordom a pénztárcában, hanem egy egész csomagot. Természetesen készült, tudta, hogy el fog csábítani egy kórházban, amit még mindig abszurdnak tartottam, de neki nagyon nehéz ellenállni. Kivette, majd visszaejtette nadrágját a földre. Ismét az ölembe ült, majd kivéve egyet felgörgette férfiasságomra. Jóleső érzés fogott el, mikor hozzá ért, már nagyon igényeltem a törődést, de tudtam, hamarosan a mennybe juttat. Oldalra akarta tenni a kis csomagot, azonban megfogtam a kezét. Én is kivettem egyet, és feltéptem. Értetlen nézett rám, miközben felgörgettem férfiasságára. Szerintem teljesen másra gondolt, mint én azt akartam, így megmagyaráztam gyorsan:
- Nem akarok koszt, és bizonyítékot. Reggel nekem kell magyarázkodni majd a nővérkéknek, ezt ne feledd! - kuncogtam halkan.
Szórakozottan elvigyorodott, és nyomott egy csókot orromra.
- Csinálhatom végre? - kérdezte izgatottan.
Bólintottam, de ismét elmémbe mászott a bizonytalanság, azonban akárhogy is igyekeztem páros lábban kirúgni onnan, nem távozott. A gép gyorsabban kezdett csipogni mellettünk, mikor ölemben tartva magát ráereszkedett férfiasságomra. Ő is felnyögött és én is, mikor sikeresen benne voltam. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy ennyire rá hagyok minden fizikai munkát, de hála a zsinóroknak ágyhoz lettem kötve. Ha minden jól alakul, megismételjük ezt, és akkor úgy fogom kényeztetni, ahogy csak tudom, tekintve, hogy most mindent neki kellett csinálnia. Azonban látszólag nem bánta.
Mozogni kezdett ölemben, mire ajkaimba haraptam. Nagyszerű érzés volt, senkit nem szerettem eddig úgy, mint Louis-t, így nem is volt kérdés, hogy vele lesz legjobb a szeretkezés. Ő is nyöszörgött mozgás közben, élvezte...nagyon élvezte. A haja kócosan állt, talán én tettem tönkre csók közben, nem tudom...akkor nem emlékeztem, mi vezetett ide, még a pillanatnyi fájdalmat is elfelejtettem, mely a hátam aljába nyilallt olykor-olykor. A szeme csillogott, olyan szeretettel nézett rám, mint talán még soha. Előre dőlt, így megcsókoltam, amit azonnal viszonzott. Úgy kapott fejem után, mintha el akarnék szakadni, pedig eszem ágába sem volt. Mikor eltávolodott tőlem, semmi egyéb nem hallatszott a szobában, mint halk szuszogásunk, néha esetleg egy-egy kicsúszott nyögés, melyeket oly' nagy erőfeszítéssel próbáltunk visszatartani, nehogy felverjük a kórházat. Na, meg persze a gép vad csipogása mellettünk. Reménykedtem benne, hogy a nővér elszundított, vagy éppen elugrott kávéért, így nem látja ezt a monitorán. De az is lehet, én tudom rosszul, és nem figyelik ennyire életjeleimet.
Louis enyémnek vetette homlokát, én pedig vadul markoltam csípőjét, biztosan meg fognak maradni ujjam nyomai, de legalább lesz, ami emlékezteti, ha mégis...nem! Erre most nem gondolok, pláne nem ilyen közel a csúcshoz. A végén még elmegy a kedvem ettől a gondolattól, és kezdhetjük elölről.
- Szeretlek. - suttogta ajkaimra remegőn.
- Én is szeretlek. - feleltem kicsit magabiztosabb hangon.
Hátra vetettem a fejem, összeszorított fogaim között szívtam be kicsit hangosabban a levegőt, amikor éreztem, hamarosan vége van. Megragadtam Louis büszkeségét köztünk, és az Ő ütemét felvéve mozgatni kezdtem a csuklóm, hogy egyszerre érjen véget szeretkezésünk mindkettőnknek. Felnyögött, azonban rögtön kontrollálta is hangját. Ismét csípőmre támaszkodott, amint 8-asokat kezdett leírni csípőjével, így számomra véget ért a hajsza. Megmásztam azt a bizonyos dombot, melynek tetején az álomvilág vár. Eddig csalogatott magához, most beléphettem kapuin Louis-val egyetemben, aki alig pár pillanatra rám érkezett. Kezével hasamon támaszkodott, előre dőlve lihegett. Összekulcsoltam ujjainkat bőrömön, mely hullámzott a heves levegővételtől. Fáradt mosollyal pillantott fel rám kócos haja alól, izzadtság gyöngyözött homlokán, ahogy nekem is. Kipirult, szeme mégis csillogott, minden fáradtság ellenére, méghozzá olyan szeretettel, hogy azt hittem, magába szippant, és eltűnök benne örökké. Nyomtam egy puszit előre hajolva homlokára, amin elmosolyodott, majd lemászott rólam. Végre a gép is megnyugodott, és már csupán egyenletes csipogások jöttek, bár kicsit még hevesek. Soha nem tudtam, mi játszódik le a szívemmel egy szeretkezés során, most már tudom, hogy Louis-val kihagy néha, és olyan sebességekbe gyorsul fel, hogy szinte egybefolytak a sípoló hangok. Elmosolyodtam ezen, fáradt voltam. Louis segített, így lekerült rólam is az óvszer, amiket jópár papírzsepi fogságában majd kint fog kidobni. Mégsem a kórtermem kukájában kéne landolniuk. A ruháim is visszakerültek a rendes helyükre, majd miután felöltözött, rám hajtotta a takarót.
- Álmodj szépeket Hazza! - lehelt egy puszit ajkaimra.
- Nem maradsz itt még egy kicsit? - kérdeztem álmosan, reménnyel hangomban.
- Mennem kell, így is beszöktem. De ezek után, már igazán lényegtelen, ha megvárom, míg elalszol. - mosolygott rám.
Bólintottam, és arrébb másztam kicsit az ágyon, így mellém tudott dőlni. Féloldalasan feküdt, lába lelógott az ágyról, nem vette le a cipőjét. Lágyan cirógatta mellkasomat és karomat, miközben lehunytam a szemem. Abban a pillanatban úgy éreztem, az talán utolsó estét nem is lehetett volna szebben eltölteni, mint Louis-val ilyen módon.